A “cancel culture” árnyéka és a resztorációs szemlélet fénye
(olvasási idő: 5-8 perc)
A cancel culture, vagy “eltörlés kultúrája” az elmúlt évek egyik legvitatottabb társadalmi jelensége, melynek során egyének vagy csoportok nyilvánosan elítélnek, bojkottálnak, és megpróbálnak kizárni valakit a közösségi életből vélt vagy valós “bűneik” miatt.
A társadalom egy-egy civil rétegének, csoportjának a bojkottja egy adott réteg, csoport vagy rendszer ellen a világtörténelem során sokszor fellelhető, lásd: a Ku-Klux-Klán 1865 óta fennálló kirekesztő tevékenysége, a középkor boszorkányüldözései, a dél-afrikai apartheid ellen fellépő mozgalom Mahatma Gandhi tanításai alapján. A társadalmi kirekesztés témáját pl “A skarlát betű” c. Hawthorne regény is feldolgozta már 1850-ben. Ezek a példák arra mutatnak rá, hogy a hivatalos jogrendszeren kívüli kirekesztés vagy önkényesen felvállalt és kivitelezett igazságszolgáltatás, mint társadalmi reakció, nem egy új jelenség. Akkor merül fel, amikor a közösség úgy érzi, hogy az intézményesített igazságszolgáltatás nem funkcionál megfelelően, nem képes megelőzni a sérelmeket, vagy nem szolgáltat méltányos elégtételt.
A cancel culture hasonló mechanizmusokat tükröz, bár a módszerek és az online tér miatt a kirekesztés sebessége és hatóköre jelentősen megnőtt. Gyakran azonnali és végleges ítéletet hoz anélkül, hogy teret adna a tanulásnak, a bocsánatkérésnek vagy a jóvátételnek, hiszen bár eredetileg a társadalmi igazságtalanságok elleni harc eszközeként indult, mára sokszor a megbeszélés helyett a megbélyegzés, a párbeszéd helyett a kiátkozás dominál.
Láthatjuk a személyes példáit magunk körül akár a politikai, akár a kulturális közbeszédben, Magyarországon épp úgy, mint külföldön. Napjainkban a nagyobb nyilvánosságot kapó nagyhatalmak képviselőinek a párbeszéd-szegény (és annál inkább kirekesztő, hibáztató, bűnbakot kereső) megnyilvánulásai egyre jobban szítják az ellentéteket, és az ellenük felszólalni merő egyéneket, szervezeteket, csoportosulásokat anyagi megvonással, és az internetes generáció számára is azonnal érthető törléssel (virtuális megsemmisítéssel) büntetik.
Mi az, ami veszíthetünk a cancel culture elharapózásával?
Amikor a cancel culture válik a konfliktuskezelés és a társadalmi normák kijelölésének uralkodó módjává, súlyos veszteségekkel kell számolnunk mind egyéni, mind közösségi szinten:
- A párbeszéd elhalása: A cancel culture gyakran azonnali ítéletet mond, és nem ad teret az árnyalt, az emberi érzések és szükségletek kölcsönös tiszteletben tartásán alapuló párbeszédnek, a különböző nézőpontok megértésének. A cancel culture elsöprő erejétől tartva az emberek félnek megszólalni, kérdéseket feltenni, vagy akár hibázni, ugyanis rengeteg példából láttuk, hogy egyetlen rosszul megfogalmazott mondat tönkretehet egy több évtizede óta ápolt hírnevet, karriert. Ez a félelem sajnos hatékonyan és eredményesen gátolja a nyílt, őszinte kommunikációt, ami elengedhetetlen fontosságú a problémák megoldásához.
- A polarizáció erősödése: Ahelyett, hogy hidakat építene, a cancel culture tovább mélyíti a szakadékokat a különböző társadalmi csoportok között. A “mi” és “ők” szembeállítás dominál, ahol az egyik oldal démonizálja a másikat, a másik oldal hasonló módon válaszol, és ebben az ördögi körforgásban egyik fél sem keresi a közös nevezőt, hiszen elvakítják őket az indulatok. Ez ellehetetleníti a konstruktív együttműködést és a társadalmi kohéziót. Nem kell múltbeli vagy földrajzilag távoli példákat keresni, elég, ha megnyitjuk bármelyik online sajtóportált, vagy félórát töltünk a Facebook-on. Nem kell jobb- vagy baloldali szavazónak lenni ahhoz, hogy lássuk, halljuk, érezzük: “mi vagyunk a jók, ti vagytok a rosszak” mentalitás jelenleg minden politikusi megnyilvánulásnak az alapja.
- A növekedés és a változás akadályozása: Ha valaki hibázik, és nincs lehetősége a jóvátételre, a tanulásra, a fejlődésre, az emberiség elveszíti a lehetőséget arra, hogy az egyének és a társadalom egésze is gazdagodjon a hibákból. A cancel culture a “büntetés” elvét helyezi előtérbe, nem pedig a “tanulás” és a “gyógyulás” lehetőségét. Brene Brown munkássága is hangsúlyozza a sebezhetőség és a hibázás elfogadásának fontosságát a növekedéshez; a szégyen és a félelem megakadályozza a fejlődést.
- A bizalom eróziója: Amikor a bizalom hiányzik, az emberek kevésbé hajlandóak kockáztatni, együttműködni, vagy sebezhetőnek lenni. A cancel culture épp ezt a bizalmat rombolja le, mert mindenki potenciális “vádlottá” válhat. Hiszen gondoljunk csak bele: ma “ő a bűnbak, mert ezt vagy azt tette / mondta, ami nekünk nem tetszett, ezért mostantól nem veszünk róla tudomást”, de ez holnap 180 fokos fordulatot vehet, amikor bumerángszerűen megfordul a szél, azaz a hatalmi érdekek szerinti helyezkedés és klikkesedés iránya.
A resztorációs szemlélet: Társadalomépítő és békítő erő
A megsemmisítés kultúrájával szemben a resztorációs szemlélet gyökeresen más megközelítést kínál. Nem a hibákra és a büntetésre fókuszál, hanem a károk helyreállítására, a kapcsolatok újjáépítésére és a közösség megerősítésére. Ez egy jövőbe tekintő, inkluzív (bevonó) megközelítés, amely a múltbéli sérelmek feldolgozására törekszik a párbeszéd és az empátia révén.
A resztorációs szemlélet alapjai:
- A kárra és jóvátételre fókuszálás: Nem az a kérdés, hogy “ki a bűnös?”, hanem “milyen kár keletkezett, és hogyan lehet azt helyreállítani?” Ez elmozdítja a fókuszt a hibáztatásról a felelősségvállalásra és a megoldásra. Ehhez szervesen kapcsolódik:
- Az érintettek bevonása: A resztorációs folyamatokban minden érintett fél – az áldozatok, az elkövetők, és a közösség tagjai – aktívan részt vesz a megoldás megtalálásában. Ez biztosítja, hogy a megoldás méltányos és fenntartható legyen. Ez azt jelenti, hogy az elkövető fél éppen úgy jelen van a resztorációs folyamatban, mint azok, akik az események elszenvedői voltak, vagyis minden érintett személy. Az elkövető fél ugyanúgy elmondhatja a saját érzéseit, megélését, és szükségleteit, mint azok, akik az ő cselekedetei elszenvedői.
- A dialógus és az empátia: A legfontosabb eszköz a nyitott, erőszakmentes párbeszéd, melynek célja az érzések és szükségletek megfogalmazása, egymás megértése. Nem az egymás leuralása, hanem a közös nevező megtalálása a cél. Ahogy Marshall Rosenberg, az erőszakmentes kommunikáció atyja “A szavak: ablakok vagy falak” c. könyvben (2001, új kiadás 2023) is hangsúlyozza, az érzések és szükségletek azonosítása kulcsfontosságú a konfliktusok feloldásában és a kapcsolatok mélyítésében.
- A felelősségvállalás és a jóvátétel: A resztorációs szemléletben az elkövetőnek lehetősége van arra, hogy belássa tettei következményeit, felelősséget vállaljon értük, és aktívan részt vegyen a kár helyreállításában. Ez nem csupán a sértettnek nyújt megnyugvást, hanem az elkövetőnek is lehetőséget ad a tanulásra és a reintegrációra.
Miért társadalomépítő és békítő jellegű a resztorációs szemlélet?
Közösségi kohézió: A resztorációs gyakorlatok, mint például a resztorációs körök, segítenek megerősíteni a közösségi kötelékeket, mivel teret adnak a közös problémamegoldásnak és az egymásra való odafigyelésnek. Ezáltal a közösség ellenállóbbá válik a jövőbeni konfliktusokkal szemben. Howard Zehr, a resztorációs igazságszolgáltatás egyik úttörője a The Little Book of Restorative Justice (2002) című művében mélyrehatóan tárgyalja a resztorációs szemlélet alapelveit és gyakorlatát. Bár nem egy specifikus empirikus kutatás, Zehr munkája számos, a gyakorlatból merített esetet és tapasztalatot integrál, bemutatva, hogyan erősíti a resztoráció a közösségi kötelékeket a konfliktusok kezelésén keresztül. A heyreállítási folyamatban a hangsúly a közösség szerepén van.
Reintegráció a kirekesztés helyett: A cancel culture a kirekesztésre épít, míg a resztorációs szemlélet a reintegrációra. Lehetőséget ad az embereknek, hogy hibáikból tanulva visszatérjenek a közösségbe, és aktív, hozzájáruló tagjai legyenek. A resztorációs igazságszolgáltatási programok hatékonyságát számos empirikus kutatás támasztja alá, Sherman és Strang “Restorative Justice: The Evidence” c. 2007-es átfogó meta-elemzése például kimutatta, hogy ezek a programok nemcsak a visszaesés arányát csökkentik, hanem az áldozatok elégedettségét is jelentősen növelik a hagyományos büntetőrendszerekhez képest, mivel lehetőséget kapnak a gyógyulásra és a helyreállításra.
Hosszú távú megoldások: Ahelyett, hogy csak tüneti kezelést nyújtana, a resztorációs szemlélet a gyökerekhez nyúl, és tartós megoldásokat keres, melyek minden érintett számára elfogadhatóak. Ez a megközelítés megelőzi a konfliktusok újbóli fellángolását. Láthatjuk, hogy amikor egy világpolitikai nagyhatalom kijelenti, “márpedig békét fogtok kötni, vagy különben mindkettőtöket meg foglak büntetni” mentalitás legfeljebb ideig-óráig hatékony, ám valódi, tartós eredményt nem hoz. A büntető igazságszolgáltatás jogi keretei is csupán ideiglenes megoldásokra adnak lehetőséget. A resztorációs szemlélet egyik magyar úttörője, Fellegi Borbála tudományos részletességgel ír a témában az “Út a megbékéléshez” c. könyvében (2009 kiadású, személyesen tőle rendelhető, lásd Foresee Csoport elérhetősége). A kutatások gyakran kiemelik, hogy az áldozatok magasabb fokú elégedettségről számolnak be a resztorációs folyamatok után, mivel lehetőséget kapnak arra, hogy elmondják történetüket, kérdéseket tegyenek fel, és aktívan részt vegyenek a helyreállítási folyamatban. Ez elősegíti az áldozati gyógyulást és a traumafeldolgozást. (Erről is szól a Sherman & Strang tanulmány.)
Empátia és megértés: A resztorációs folyamatok elősegítik az empátia fejlődését, mivel arra ösztönzik az embereket, hogy lépjenek ki saját nézőpontjukból, és próbálják megérteni a másik érzéseit és szükségleteit. Ez a megértés a béke alapja. Aki indulatból vagdalkozik, sokszor azért teszi, mert nem érzi, hogy meghallgatnák, ezért drasztikus megoldásokhoz folyamodik. A nézőpontok empatikus meghallgatása segíthet az indulati szint csökkentésében.
És hogyan van jelen a resztorációs szemléletben a mediáció módszertana?
A mediáció módszertana központi szerepet játszik a resztorációs szemlélet gyakorlati megvalósításában. A mediátor, mint pártatlan harmadik fél, segíti az érintetteket abban, hogy:
Létrehozza a biztonságos teret: A mediátor gondoskodik róla, hogy a kommunikáció biztonságos, tiszteletteljes és produktív legyen, még feszült helyzetekben is.
Facilitálja a párbeszédet: Segít az érzések és szükségletek megfogalmazásában, és abban, hogy minden fél meghallgatásra találjon. Elősegíti a mélyebb megértést egymás nézőpontjai iránt.
Segít a közös megoldások kialakításában: A mediátor nem dönt a felek helyett, hanem segíti őket abban, hogy maguk találjanak kreatív, mindannyiuk számára elfogadható megoldásokat a károk helyreállítására és a jövőbeli együttélésre.
A jövőre fókuszál: A múltbeli sérelmek nincsenek a szőnyeg alá söpörve, de az azokra való fókuszálás helyett, az érzések kihangosítása által a mediáció a jövőre irányuló megoldásokra koncentrál, melyek elősegítik a békés együttélést.
A mediáció, mint a resztorációs szemlélet egyik legfontosabb eszköze, abban segít, hogy a társadalmi polarizációval szemben ne a múltat firtató harc, hanem a jövőbe tekintő, közösen megfogalmazott megoldások domináljanak. Nem az egymás leuralása, hanem a nyitott, erőszakmentes párbeszéd, az érzések és szükségletek megfogalmazása a cél, ami a valódi társadalmi békéhez és fejlődéshez vezet.
Olvasmányok azok számára, akiket megfogott a téma:
Sherman & Strang “Restorative Justice: The Evidence” (angol nyelvű, 2007)
Howard Zehr: “The Little Book of Restorative Justice” (angol nyelvű, 2002)
Dr Magyar Erika: “Resztoratív Mindennapok” blogja (Facebook-on is követhető)
