Utazásom az ismeretlenbe I.

Most, ahogy elkezdem gépelni a fejemben levő érzéseket és gondolatokat, még nem tudom, hogy mit fogok leírni. Ezt éreztem a coach képzés elején is. Nekivágtam egy ismeretlen útnak, amit köd nyelt el és nem láttatta sem a terepen levő akadályokat, sem a kanyarokat. Nem tudtam, meddig fogok eljutni, hol van az út vége, hogy kavicsos-e az út, vagy sáros. Most ugyanez a benyomás él bennem: a szavak, amiket le kellene írnom, egy nagy, kavargó érzéshalmazzá tapadnak össze. Ezek az érzések körbefonnak, mint az indák, de nem fojtogatnak, hanem szeretettel ölelnek körbe, óvnak a külvilágtól, én pedig bátran rájuk nehezedhetek bármelyik irányban. Megtartanak. Finom, puha meleg van itt. Kicsit félek, hogy ha mindezt szavakba kell öntenem, akkor az érzések nagy része elvész, mint mindig, amikor a megfoghatatlant, például egy napfelkeltét vagy egy baráti ölelést megpróbálunk beleszuszakolni egy közérthetőbb médiumba, nyelvezetbe vagy kifejezési formába. De meg kell próbálnom. Illetve meg akarom próbálni. Hiszen a történetmesélés a lételemem. Ha nem írok történetet, akkor is más által írt történeteket olvasok, vagy nézek, vagy hallgatok, vagy a saját képzeletem szüleményeit szövöm fejben. Ezek persze szigorú értelemben véve nem a saját történeteim. Mint mindenki, én is a kollektív tudattalan tárházából merítek, abból a végtelen megtapasztalás-bölcsőből, amely az emberiséget ringatja. De amikor először tapasztalok meg valamit, akkor az előttem oly sokak által átélt megtapasztalás kicsit más köntöst kap, hiszen minden élő energiahalmaz egyedi, sajátos, újszerű létrétegeket képez, és ezért mindenkinek az élménye új, és a sajátja.

Váltsunk most harmadik személyre, mert úgy talán könnyebb. Valamilyen távolságból mindig minden könnyebb. Szóval…

Mira kicsinek és pontszerűnek érezte magát. Feketének, elenyésző jelentőségűnek. Hónapok óta ez az érzés ült rajta, mint az elégetett biomasszafüst a tüdején, valahányszor  gyalog ment be az irodába. Abba az irodába, ahol, kisebb-nagyobb változtatásokkal, de ugyanazt a munkát végezte immár huszonhét éve. Ahol nővére halála óta nem tudta jól érezni magát, mert a közös családi vállalkozásban részt vevő rokonai és közte évről évre egyre jobban kitágult a szakadék. Azt mondják, a családunkat nem mi választjuk. Mások pedig azt, hogy igenis a lélek választ családot, ahova születni akar. Mirában évek óta az zakatolt, hogy szarul választott, hogy meggondolta magát és reszetet követel. Az értékrendbeli különbségek és múltbeli sérelmek mellett a munkájából fakadó elégedetlenség is azt mondatta vele, hogy ő, Mira értéktelen, nincsenek erősségei, nem jó semmiben és pocsék ügyvezetőként nem tudja motiválni sem magát, sem a munkatársait. Ő, akinek világéletében az volt a vágya, hogy megváltsa a világot. Aztán lejjebb adta néhány személyre. Kettőre. Végül már kiegyezett volna eggyel is. De eljött az a pillanat is, amikor Mira már motiválni sem akart senkit, nem hogy megváltani. Leginkább csak sorozatot akart nézni, meg kávézni a barátnőivel. Csakhogy a barátnői, habár végtelenül türelmesek voltak, egy idő után kiakadtak azon, hogy Mira folyton bőgve érkezik a találkozókra, és az idő jelentős részét panaszkodással tölti. Mirát lepte meg a legjobban, amikor Helgi, aki takarítócéget vezetett, kerek-perec kijelentette, hogy márpedig Mira a kiégés jeleit produkálja és lesz oly szíves összerántani magát, mert az nem állapot, hogy a legviccesebb lajháros és papagájos videókra is picsogós szmájlival reagál. Szerencsére Mirában volt annyi önuralom és önkritika, hogy nem pofozta fel Helgit, hanem szipogott egyet, és búvalbélelt képpel rákattintott egy coach képzőre. Negyven és ötven között pályát váltani olyasmivel kell, ami még időben és anyagiakban is megtérül, ugyebár. Ez a “lájf kócsolás”, ez olyan bárki megtanulhatja típusú cuccnak tűnt, nem éppen ingyen adták, de Mira úgy gondolta, hogy a cég majd állja a cechet. Végtére, ezt az egészet elsősorban vezetőknek találták ki, szóval simán tekinthető céges befektetésnek. 130 óra, nem a világ vége, hétfőnként hat óra egyhuzamban, annyit sorozatnézéssel is simán letol.

Az első meglepetés akkor érte, amikor a legelső napon, még az önismereti modulnak nevezett fázisban elbőgte magát egy ismerkedős gyakorlaton. Ott már kezdte kapisgálni, hogy talán nem is lesz olyan könnyű ez a képzés. Egymás után két napon át kommunikációval és lélekvájkálással foglalkozni, hát ha úgy vesszük, nem volt éppen kellemes, mondhatni, néha szívesebben ült volna a fogorvosi székben, érzéstelenítés nélküli kezelésen. Többek között fel kellett vennie a sógora nézőpontját az egyik megtörtént veszekedésükre visszatekintve, azét az emberét, akihez fűződő kapcsolatát évek óta az udvariasság és a vihar előtti csend jellemezte. És most azt kellett feldolgoznia, hogy Andrásnak is lehet igaza?!

Az öt napos önismereti modul lelkileg teljesen kifacsarta Mirát, de volt egy olyan sanda gyanúja, hogy mégis jól döntött. A cukorka meglehetősen savanyú volt, de a közepe felé haladva mintha kezdett volna édeskés ízre váltani. Mira tanulótársai és közte változó gyorsasággal és intenzitással, bizalom kezdett szövődni. A kócsolás mint támogató módszer, lassan de biztosan elkezdett körvonalazódni benne. A kócsi kommunikáció totál másnak tűnt, mint amit Mira addig megtapasztalt, vagy alkalmazott, de eldöntötte, hogy ha ezt kell megtanulni, hát akkor ezt kell megtanulni. Azelőtt sosem volt rá jellemző, hogy végigvitt volna dolgokat. Belekezdett sok mindenbe, hiszen az érdeklődési köre egy túlbuzgó golden retrieveréhez volt hasonlatos, a koncentrációja időtartama viszont, akár egy tinédzseré, az évek előrehaladtával egyre rövidült. Élete átka és áldása volt egyben, hogy jó érzékkel nyúlt mindenféle önkifejezési médiumhoz, és munka tekintetében is legalább tíz féle pálya vonzotta, persze logikus módon, egyik sem fedte az aktuális munkáját. Na de, most eltökélte, hogy a kócsképzőt, azt majd végig viszi.

És amikor a döntés megszületett benne, akkor Mira bele is állt. Nem volt könnyű. Egyre-másra érték a meglepetések, jöttek a felismerések. Egy-egy gyakorlat vagy új információ olyan dolgokat rángatott elő a feledés sötét fiókjából, amikre Mira nem számított. Magával kapcsolatos, többnyire mások által belé sulykolt feltételezések, berögződések, tévhitek dőltek meg benne, mint a dominók. Minden héten megértett valami újat, és minden új megértés egy újabb árnyalatot vitt az őt körülvevő energiamezőbe. Kezdte úgy érezni, hogy ezeket a színeket mások is látják, mert a kommunikációja gördülékenyebbé vált, mert egyre gyakrabban érezte azt, hogy a korábbi láthatatlansági érzéssel szemben – látják őt, mert összességében véve javulást észlelt az életminőségében. Vízöntőként szeretett volna zsigerből ellenállni a tanfolyam alapjait képező szabályrendszernek, amit eleinte rémisztőnek talált. Aztán rájött ennek az okaira, megnyugodott és megértette, hogy a keret nem mindig szükségszerűen szögletes és merev, sőt, néha egyenértékű egy puha, gyengéd érzéshalmazzal, ami körbeöleli az embert és megóvja a külvilág bántásaitól.

Mira átadta magát a szárnyalás érzésének. Néha a reggeli készülődés közben felsejlett benne Rose képe, aki Jackkel a háta mögött a világ tetején, vagyis a hajó orrában áll és pofán csapják a bálnatakonnyal keveredő óceáncseppek. Ilyenkor vihogott egy sort, rákacsintott a tükörképére, közölte vele, hogy ne is próbálkozzon a hatalomátvétellel, mert sosem lesz belőle Dorianna Gray, és ha már Gray, légyszi hagyjuk a szürke árnyalatait, unalmasak, porosak, ellenben a világ tele van ezernyi színnel, legyünk bátrak meglátni azokat, és beengedni az auránkba.

A képzés végére Mira elsajátította egy hatékonyabb, sikeresebb, eredményesebb kommunikáció alapjait. Megértette továbbá, hogy a szemléletváltás minden esetben haszonnal jár. Az érzékenységéről kiderült, hogy empátia. A szigorúságáról, hogy belső nyugalom. A pókerarc hiányáról, hogy hitelesség. Mivel kötelező volt magát is kócsoltatnia, végre fenéken billenthette az önbizalomhiányát. Az élete egy másik nagy mumusa, a mindenféle változástól való félelem kócsnyelvre átírva így hangzott: tevékeny motiváció. Arról nem beszélve, hogy a “mindenki tud kócsolni”, illetve az “ez a kócsolás egy kamuszakma” feltételezései is bedőltek a többi dominóval. Saját élményként, illetve másokon alkalmazva, gyakorló coachként is megtapasztalta a módszer valódiságát és hatékonyságát. A visszajelzések és a gyomra mélyén kényelmesen, ráérősen fészkelődő nyugalom hatására Mira ráébredt arra, hogy a coach munka neki való, mert jól csinálja, mert remek élmény számára emberekkel dolgozni, mert olyan szakmát talált, amiben folyamatosan képezheti magát és fejlődhet, újabb és újabb árnyalatokat hozzáadva az energiamezőjéhez. Végül, de nem utolsósorban megértette azt is, hogy a világ megváltása mindig egyetlen személlyel kezdődik: saját magunkkal. Ő már feltette az oxigénmaszkot. Most végre másnak is segíthet feltenni.

(Gödöllő, 2023. január 29)