Az empátia csapdája

Tavaly hallottam először a Peter McIndoe vezette összeesküvés elméletről, amely szerint a madarak nem valódi élőlények, ugyanis az Egyesült Államok mindenkori kormánya észrevétlenül leszedegeti a szárnyasokat az égről, és helyettük kémszoftverrel és megfigyelő hardverrel ellátott robotokat enged a levegőbe. A férjem hagyta, hogy eljusson az elmémig az információ és kiszörnyűlködjem magam, majd közölte, hogy nyugodjak meg: a fickó egy szatíramozgalmat indított az összeesküvéselméletek lejáratására, illetve arra, hogy szembesítse a szélesebb közönséget azzal, mennyire könnyű elhinni valami légből kapott elméletet, amire “bizonyítékok” is kerültek: színész által megformázott nyugalmazott ügynök, aki “kitálalta a kormány titkait”, a Pentagonból induló, néhány évre visszanyúló levelezés, amit megpróbáltak eltussolni, és hasonlók. A mozgalom egyre nagyobb és nagyobb lett, több ezren, majd tíz-, majd százezren csatlakoztak hozzá, demonstrációkat tartottak, nyilvános beszédeket szerveztek, pénzt gyűjtöttek “az igazság” hirdetésére. Magyarán a srác hülyét csinált az amerikai társadalomból, amikor majd’ két évig tette az összeesküvésben hívő, a mainstream ellenébe menő személyt, és nem kevés követőt szerzett magának.

Aztán Peter egyszer csak kipukkantotta a lufit, amikor már elege lett a szerepjátékból és úgy érezte, hogy a “mozgalma” elérte célját; vagyis bebizonyította, hogy mennyire hiszékenyek vagyunk.

A Ted Talks öt nappal ezelőtt, vagyis szeptember 13-ikán megosztotta a legújabb negyedórás videóját, ahol Peter McIndoe először “karakterben” lép színre és előadja nagy komolyan, hogy “tudták, hogy a madarak nem valódiak?” Miután percekig játssza a mozgalom vezetőjét, bemutatkozik újra, ezúttal tisztességesen, és röviden felvázolja a mozgalom történetét. Meg voltam győződve arról, hogy az emberi hiszékenység lesz a téma, illetve annak fontossága, hogy mindig ellenőrizzük a forrásainkat. Előre borítékoltam, és közben kuncogtam magamban. Na hiszen, az sem normális, aki ilyet képes elhinni… Ezt gondoltam tavaly is, amikor először eljutott hozzám a “mozgalom” híre.

Eközben Peter McIndoe folytatta a prezentációját, és rákanyarodott azoknak az embereknek a reakcióira, akik nem csatlakoztak a mozgalomhoz. Elmondta, hogy amíg szerepet formázott meg, gyakran megszólították az utcán, népbutítással vádolták, emberi ostobasággal, naivitással, és összességében rengeteg negatív kritika érte. Amikor ilyeneket vágtak hozzá, az általa megformázott karakter szemszögéből reagált: úgy érezte, hogy bántják. Hogy nem értik meg. Hogy nem is akarják megérteni, hogy kinevetik, lehülyézik, nem veszik komolyan. Ilyenkor egyáltalán nem volt kedve eltávolodni a mozgalomtól és átpártolni “az okosokhoz”, sőt ellenkezőleg, inkább húzott azokhoz, akik a mozgalom közösségéhez tartoztak, hiszen tőlük megértést kaphatott, akkor is, ha az egész szerepjáték fikciónak számított és ő “tudta”, hogy semmi sem igaz belőle, tehát nem “őt” nézik hülyének, hanem a szereplőt, akinek a bőrébe bújt.

És amikor erre rájött, akkor felismerést nyert benne a tény: mindenki megértésre vágyik, arra, hogy tartozzon valahova, valakikhez. Az a személy, aki összeesküvés elméletben kezd hinni, szintén a megértést és hovatartozást keresi, és amikor lekezelően bánnak vele, biztosan nem az észérvek irányába fog elindulni. Eszembe jutott mentorom, Vízi Bea egyik kedvenc mondása, miszerint “senki sem jó dolgában hülye”. És persze azonnal beugrottak a közléssorompók is, amik rendesen keresztbe tesznek a kommunikációnak… (A kommunikációban gyakorta használt közléssorompókat Thomas Gordon vázolta fel, és a tréningjeim tematikájának a részét képezik.) Eszembe jutott az is, amikor Donald Trumpot megválasztották elnöknek, és sokan érveltek azzal, hogy “a semmibe vett, meg nem értett munkásemberek” érdekei kerültek érvényre.

Peter végkonklúziója az, hogy lekezeléssel nem lehet edukálni, és ha azt szeretnénk, hogy célt érjenek az érveink (akár egy olyan személlyel szemben, aki számunkra elfogadhatatlan elméletben hisz), akkor először empátiát kell gyakorolnunk vele szemben. Ugyanezt tanultam a képzéseimen is, amikor az értékkonfliktusok témakörét dolgoztuk fel. Őszinte leszek, voltak és most is vannak problémáim az értékrendbeli különbségekkel. Elfogadom, ha valaki abban hisz, hogy a föld lapos, vagy hogy Isten létezik, és még azt is, ha valaki más pártra szavaz. Egészen addig, amíg az értékrendszere nem sérti az én, vagy más embertársam emberi méltóságát, nem okoz kárt másokban, nem korlátoza mások alapvető emberi jogait, és nem idéz elő olyan negatív változást a környezetében, amely kihat másokra.

Úgyhogy igen, valóban minden az empátián áll vagy bukik; nyertes-nyertes kommunikáció csak úgy jöhet létre, ha nem hurrogjuk le a másikat, hanem megpróbáljuk meghallgatni és meghallani, amit mond. Coachként és trénerként is ezt tanultam és ezt vallom, illetve próbálom is alkalmazni a hétköznapokban. Ezzel együtt azonban az empátiának is van hátulütője. Mert ha valaki a föld lapossága vagy Donald Trump megválasztása nevében elénk áll és felpofoz minket, akkor nem a másik orcánkat kell nyújtani, hanem jelezni kell az illetőnek, hogy fájt a pofonja, és arra van szükségünk, hogy ne sértsék meg az emberi méltóságunkat. Csak akkor indulhat be párbeszéd, ha mindkét fél emberszámba veszi a másikat.