“Közel” (belga filmdráma, 2022)

Vannak azok a filmek, amelyek érzelmi szinten örökre beíródnak a sejtjeimbe, amelyek az első filmkockával magas szintű lelki kapcsolódást ígérnek, és azt az utolsó filmkockáig be is tartják. Egyre kevesebb ilyen filmmel találkozom, de néha teljesen váratlanul betalál egy-egy, letaglóz, elringat, átölel, kifacsar, leterít, beborít és átmos.

Az alkotás címe nem is lehetne igazabb, ugyanis a két tizenhárom éves fiú, Léo és Remi barátságát és érzelmi reakcióit egészen intim és bensőséges keretek között követhetjük figyelemmel, állandósult közelképeken át, aminek a kereteiből sem színész, sem néző nem menekülhet. Lukas Dhont filmje (úristen, ezt a nevet megjegyeztem egy életre!) mennyiségileg nem akar sokat mondani, de azt a keveset (két fiú szoros barátsága, a szüleik törődése, a fiúk iskolatársainak a viselkedése) olyan minőségben és erővel mondja el, hogy minden egyes kocka újabb és újabb érzelmi hullámot ver a néző lelkében, amíg aztán végül el is sodródik az árral.
Léo (Eden Dambrine) és Remi (Gustav de Waele) különleges barátságot ápolnak egymással. Mindent megbeszélnek, közös fantáziavilágot tartanak fenn, amelyben otthonosan mozognak, őszintén támogatják egymás terveit. Barátságuk külső szemmel nézve furcsa, nem szokványos, és érthetetlen, ezért az iskolatársak rájuk sütik a homoszexuális bélyeget. Ez Remit nem zavarja, csak Léot, akinek a viselkedése innentől megváltozik. A törődő, őszinte fiatal fiú kiterjeszti a figyelmét olyanokra, akikre addig rá se pipált, beiratkozik a hoki csapatba és űzni kezdi az erőszakos, férfiasnak tartott sportot, illetve látványosan kerülni kezdi Remit, noha a barátja faggatózásai elől rendre kitér, célzásait pedig elutasítja.

A történetről nem is akarok többet mondani, bár a folytatás talán sejthető (és ismert a nagyon sok pozitív kritikából); a lényeg abban rejlik, ahogyan ez a két csodálatos fiatal színész kitárja a lelkét a kamerának, mely kitárulkozást a felnőtt színészek is követik, esélyt sem adva a nézőnek arra, hogy érzelmileg eltávolodjon az eseményektől. Változó jeleneteknél peregtek a könnyeim, és a Cirko termében ülő kb 10 másik néző szintén nagyon sokszor fújta az orrát. Képtelenség lett volna kivonni magunkat a film hatása alól. A Léot játszó Eden Dambrine a film forgatásakor tényleg 13 éves volt, és azt hiszem, kijelenthetem, hogy hatalmas szemében, pillantásában benne volt, illetve a filmgyártás lélekcsapda hatásának köszönhetően van az emberi lét minden kérdése, fájdalma, értetlensége, szégyene, bűntudata, és gyöngédsége is; ha egyetlen szó sem hangzott volna el a film első harmadától, akkor is végig jártuk volna Léoval együtt a veszteség és gyász minden stációját. Vele együtt felidéztük volna a gyermeki ártatlanság érzését, megéltük volna azt a feltétel nélküli rácsodálkozást és önátadást, amire csak a még be nem mocskolt gyermeki lélek képes. Végül pedig Léoval együtt újra felnőtté váltunk volna.

Azt hiszem, abban a moziteremben újra átéltem a szégyen és bűntudat érzését, amit akkor érzünk, amikor valakit megtagadunk. Amikor rövidebb vagy hosszabb ideig elzavarjuk a megszelídített rókánkat. Mert terhessé válik a közelsége, mert már nem úgy kötődünk hozzá, ahogy azelőtt, mert úgy érezzük, hogy káros hatással van ránk. Léo és Remi esete az iskolai verbális zaklatás tragédiáját tárja fel, de mindenki pontosan tudja, hogy az ember külső behatás nélkül is képes kizárni az életéből másokat, akár joggal, akár jogtalanul. Léo a tapasztalatlansága miatt belefolyik a társai által generált játszmákba, Remi ezzel szemben önazonos tud maradni, és Léo erre rá is jön – de akkorra már túl késő, addigra már jóvátehetetlen kárt okozott, Remiben, a szüleiben, Remi szüleiben, a környezetében, és végső soron saját magában.

Léo a film zárókockájában az első kockában is látott virágmezőn állva fordul meg és néz bele a kamerába; csakhogy míg az első kockában Remivel együtt megéli az összekapcsolódás, a tiszta szeretet közösségi erejét és a virágmező színkavalkádja ennek az örömét fejezi ki, az utolsó kockán egyedül van, kiemelkedik a környezetéből, nem pedig eggyé válik vele, mint az elején. Amikor Léo hátranéz, eleinte csak keres valamit, amit már sosem kaphat meg, majd belenéz a kamerába és mi nem tudunk elfordulni, néznünk és látnunk kell a lélek felnőtté válásának eredményét.

Léo megtörtsége egyben figyelmeztetés is. Arra, hogy figyeljünk a szavainkra, mert a szavaknak tettek nélkül nincs jelentősége, de néha mégis jobban fájnak, mint egy fizikai ütés. Figyelmeztet, hogy figyeljünk másokra, halljuk, lássuk és érezzük meg, hogy mit mond vagy nem mond a másik. Arra, hogy ne engedjük be a külvilág zaját a belső boldogságunkba, mert az egy harmatcsepp, amit úgyis hamar felszárít a nap. De amíg van, addig minden tökéletes lehet, ha hajlandók vagyunk megtapasztalni.